A mai világ mételye az egoizmus. Észre sem vesszük, már beivódott a magánéletünkbe, a kultúránkba és a mindennapjainkba.

Tegyünk valamit helyre az egoizmussal kapcsolatban!

Az egoizmus egy jelenség és egy viselkedési forma. Nem azonos annak külsőségével, hogy valaki csakis magára gondol és láthatóan leszar másokat. Ennél sokkal összetettebb jelenségről van szó.

Az egoizmus bizonyos szempontból egészséges a mai társadalomban, mivel senki más nem lehet felelős azért, hogy jól érezd magad vagy más szóval boldognak érezzed magad, mint te magad. Ezért a gondolkodásodban és cselekedeteidben jelen kell lennie egy bizonyos önközpontúságnak. Ez tulajdonképpen saját érdekeid felismerése és azok oly módon való képviselése, mely nem hátrányos mások számára. Ez az egészséges szintje az egoizmusnak.

A kóros szintje ugyanennek, amikor már mások hátrányára, kárára cselekszel önző módon. A legtöbben mindezt nem veszik észre. Szinte nem is érzékelik, hogy másokat megbántanak vagy kihasználnak. Talán ennek az az oka, hogy egyszerűen magasabb rendűnek képzelik magukat a másiknál.

Sokan vannak, akikkel valaki már jól kibabrált az életében és ezért átesve a másik oldalra küzd, hogy a szegény sérült egója tudjon azon a szinten létezni, ahová ő maga szánja. Nyilván többségünk nagyon magasztosan gondolkodik önmagáról és szeretünk többet gondolni magunkról. Az ilyen lelkileg valamelyest sérült emberek valójában a mindennapjaik jelentős részébe olyan kényszer vagy pótcselekvéseket iktatnak be, melyek szinte tudattalanná válva rendszeresednek, beépülnek az életébe és egyetlen céljuk az, hogy a külvilágtól megerősítő visszajelzéseket csaljon, erőszakoljon ki az egó magasabb szintjének megőrzésére vagy éppen fejlesztésére.

Ez a dolog szükségletté válik, mint a drog ugyanúgy hozzászokik az ember. Enélkül képtelen élni, mert akkor önmagába zárkózva hirtelen saját értékítéletével kerül egy csónakba és be kell látnia mekkora szar is valójában.

Igen, pontosan ezt gondolja: egy rakás szar! Persze átfut az agyán, hogy igazából biztosan nem is az. Végigveszi az elmúlt időszak (életének emlékeibe beégetett részének 99%-át) történéseit és legfőképpen koncentrál azokra az eseményekre, melyekben fokozottan visszajelzések érték. Végiggondolja a kritikákat és a dícséreteket. Arra is kitér kitől jöttek ezek a visszajelzések, ők pontosan az egyén szerint milyen státuszban vannak hozzá képest (alantas vagy felettes) és elemzésbe kezd. Majd magának is megmagyarázva mennyire is a helyén van és jól érzi magát a bőrében végigelemzi ezeket a visszajelzéseket és kipipálja melyek azok, melyek a képbe illenek. Ha nincs kellő mennyiségű vagy minőségű bejövő visszajelzés (pozitív megerősítés) akkor beindul szépen a szüretelés. Előtte persze el kell ültetni, meg kell metszeni a töveket, szóval készül egy nagy bölcs kiírás a Facebook-ra, egy jó kis blogbejegyzés :) vagy egy kép ismét a szépséges családról ahol mindenki mosolyog. Vagy elmegyek ismét futni és kirakom posztba, gyúrok egyett vagy csak elmondom milyen kedves a csajom, milyen fasza géppel repültem épp hová nyaralni, esetleg milyen ultrafincsi sütit sütöttem vagy pediglen ellövök egy héten át minden frissen mosott ruciban egy szelfit. Mindezt azért, hogy a kis egója visszakerüljön a szekrény legfelsőbb polcára, mert ott a helye. Ha nincs épp ott magától rosszul érzem magam, ezért tennem kell érte, hogy a barátaim, rokonaim, azok akik a beosztásom miatt nekem nyalnak vagy akik tartoznak nekem vagy akik szívességet fognak egyszer kérni, illetve mindazok akik szeretnek engem éltessék az egómat.

Undorodom tőle, hogy a sok mű és kierőszakolt egó-etetésben fürdő emberek műboldogságot sugároznak azoknak, akiknek erre semmi szükségük nincsen. És nagyon károsnak találom, hogy azok a fiatalok, akiknek semmilyen módon még nem volt ahhoz kellő élettapasztalatuk, hogy hasonló cipőbe kerüljenek az ilyen külsőségek vezérelte boldogság-illúzióval és totálisan mesterségesen fenntartott önbizalommal szembesülnek.

Szegények azt hiszik, hogy ez az ő útjuk is, hiszen az ilyen jellegű embereken látszik igazán, hogy menők, mosolyognak, szépek, boldogok. Pedig ez mind nem igaz. Ők az elveszettek és ők azok, akiknek az életben még nagyon sokat kellene tanulniuk, hogy megtalálják az igazi értékeket. Nekik kellene példát venni és nem pedig mutatni. Mégis ők vannak a reflektorfényben, ők azok akik modellt állnak a jövő generációinak.

Fiatalok, ne dőljetek be! Lássatok, hallgassatok és gondolkodjatok!